Main menu:
"Alkotni annyi, mint formát adni sorsunknak".(A.Camus) Ahogy az impresszionisták is mondták: éljen a szabadság, éljen a szabad művészet. Ahol nincsenek korlátok és korok, melyek megkötnék egy alkotó kezét, szárnyaló fantáziáját. Soha nem szerettem a kötöttséget, mert olyankor a kéz olyan lesz, mint más ember
keze. Semmisem különbözteti meg a többi emberétől. A művész önző módon próbál uralkodni a papíron, vásznon és ösztönösen alkot egy világot és védi foggal-körömmel, amíg csak él. Mit is írhatnék a művészetről? A
művészetről, amely olyan, mint mikor lélegzel, mert tudod, hogy anélkül nem élhetsz. Kezdetben él benned a lelkesedés, amely fokozatosan alakul át olyan hajtóerővé, amely megtanít arra hogy, hogy éld túl az éveket, hogyan kerekedj fölül önmagadon, hogy mindig alkotni tudj. Az életem eddig elért dolgai megtanítottak arra, hogy
szárnyalni csakis papír és vászon előtt lehet. A be nem teljesült álmok mindig ott rekednek a kis szobában, ahol rajzolok, mert egyszer biztosan papírra kerülnek.
Most nem akarok stílusokba, korokba mélyedni, festőkről beszélni. Arról akarok írni, hogy miért pont azt a letűnt századot idézem meg, ami legtöbbször látható a képeken. Erre jöhet egy sajátos válasz, hogy az olyan kor volt, amikor frissesség járta át a levegőt, izgalom
járta át a művészeteket és az emberek bohémek tudtak, mertek lenni. Amikor a kávéház igazi találkahely volt. Függetlenül pénztől, hovatartozástól. A világ legizgalmasabb helye Párizs volt, a Montmartre, a Moulin Rouge, benne az éjszakai pillangókkal, lázadókkal, művészekkel.Szeretem a megsárgult fotókat. Igen, az időtlenséget jelenti… Valamiféle nosztalgia mozgat meg bennem érzéseket, tovatűnt illatokat, arcokat, szerelmeket, sorsokat. Lehetne százféleképpen agyon magyarázni dolgokat, de fölösleges, hiábavaló időtöltés. Ha hatással van emberekre, akkor már ők is érzik, bennük is valahol ott mélyen fölsejlenek azok az elveszett illatok szerelmek, sorsok…